A Bűn és a Kegyelem,
Szorosan egymás mögött
Halad, mint hegy mászok
Követik egymás lábnyomát,
Hogy a célba érve győzhessen,
A mennyei Szeretet.
A Bűn, gőgös és önző csak
magára figyel. Veszélyt hoz
Arra ki követi, s ha elesik még
Ki is neveti. Kecsegteti a balgát
Világi javakkal s elvakítja
Arannyal meg gyémánttal.
Napok s talán évek is eltelnek,
Mire felnyílik szeme s ráeszmél,
Rossz vezetőt követ. Ekkor
Megismeri a Félelmet, ki jó
Barátja a Bűnnek.
Látja már , ennek az útnak
Halál a vége s menekülésre
Patányi esély sincsen. Elhull majd,
Mint mezei állat, melyet a vadász,
Épp most ejtett el.
Nem kérdi majd senki, -Hová lett?-,
Mert emléke, oly keserű lesz akár
Csak a méreg. A megfáradt, össze
Roskad a bűnnek terhe alatt, s már
Arra sincs ereje, hogy hulló könnyeit
Letörölje.
De akkor, odaér a Kegyelem,
Ki szelíd és önfeláldozó. Kezét
Nyújtja az eltévedtnek s erejét adja
Az erőtlennek. Visszateszi a biztos
Útra, s irányt mutat a fénylő
Csillaggal.
A remény sugarai ragyognak már e
Megnyilt szempárban, mert útjának
Végén most az életet látja. A Kegyelem
Meghalt érte, hogy lelki halál őt ne
Érhesse. Így már emléke édes lesz
Majd mint a méz, s idézi őt majd a
Jövő nemzedék.
08/18/2011
